A magasságnak más jelentõs hatása is van a hõmérséklet csökkenésén kívül: a levegõ exponenciális ritkulása. Az oxigénhiány rontja az ember teljesítõképességét, a vizsgálatok szerint 100 méterenként 1 %-kal. A szervezet az életfolyamatok fenntartásának érdekében alkalmazkodik az új körülményekhez, ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak a legfontosabb eleme a vér oxigénszállító képességének a növekedése (a teljes akklimatizációhoz* mintegy másfél hónap szükséges). A Mont Blanc (4807m) csúcsán nagyjából feleannyi, míg 8000 méteren harmadannyi levegõt találunk, mint a riviérán. A 2500 méteres magasságot tartják a magashegyi betegség megjelenési küszöbének. A magasság hatása több óra után, legjobban pedig éjszaka jelentkezik, ezért van az, hogy a felvonókkal hirtelen fölemelkedõ turisták vagy síelõk ezt csak kevéssé érzékelik. A hirtelen 2500-3000 méterre vagy még magasabbra emelkedõ emberek jelentõs részének légszomjjal, fejfájással, étvágytalansággal, alvászavarokkal kell számolnia. Ezek a magashegyi betegség enyhébb tünetei, azt jelzik, hogy szervezetünknek nem hagytunk elég idõt az alkalmazkodáshoz.
Ha tovább emelkedünk a Monte Bianco szintjénél, lassan elérjük azt a magasságot, amelyet élettani határnak neveznek. Ez 5300 méter környékén húzódik, s az emberi szervezet akklimatizációjának felsõ határa, mely fölött állandó hipoxiával (oxigénhiánnyal)kell számolnunk. Tartós élet csak e magasság alatt lehetséges. Innentõl folyamatosan szigorodnak a körülmények. Az ún. halálzóna kb. 7800 méter fölött kezdõdik, itt az oxigénszint már annyira alacsony, hogy a hegymászó állapota néhány óra alatt válságosra fordulhat: tüdõ- és agyödéma alakulhat ki, mely könnyen halált okozhat. Egyes mérések szerint az emberi teljesítõképesség felsõ határa 9300 m. Egy hegycsúcs magassága azonban igencsak viszonylagos – már ami az oxigénszintet illeti. Az egyenlítõn és nyáron nagyobb, míg a sarkok felé és télen csökken a légnyomás, így az oxigénmennyiség is. Még egy adott hegycsúcs esetében is nagy a szórás: lehet, hogy valaki az egyik nap „8600-ért” mássza az Everestet, míg valaki másnap „9000-ért”.
Az oxigénhiányon kívül más nehézségek is adódnak: a kiszáradásnak az a fõ oka, hogy az ember légzésszáma sokszorosára emelkedik, s az igen száraz magashegyi levegõ minden kilégzéssel „kicsal” némi nedvességet a tüdõbõl. Ennek következtében rengeteget kell(ene) inni, 7000 m fölött már kb. napi 5 litert(!). A hóólvasztás pedig elég lassú és fárasztó mûvelet ilyen magasságokban, s a neheze még csak azután következik: meg is kellene inni az elkészült löttyöt, melynek rendszerint elképzelhetetlenül émelyítõ íze van. A száraz levegõnek azért van egy elõnye is: rosszabb hõvezetõ, mint a nedves, így nem veszítünk annyi hõt.
Az alacsony hõmérséklet a metszõ széllel társulva megnöveli a fagyásveszélyt, a szervezet e téren pedig „maga ellen” dolgozik. Az akklimatizáció során megnõtt vörösvértest szám miatt a vér besûrûsödik, ezáltal romlik a vérkeringés a hajszálerekben, így a végtagokban is. Általános kihûlés esetén pedig a szervezet a létfontosságú szervekbe pumpálja a vért, mintegy feláldozva a végtagokat.
Az ibolyántúli sugárzás – köszönhetõen a fölöttünk lévõ légkör ritkaságának és a hó nagy fényvisszaverõ képességének – rendkívül erõs a magashegységekben. A napsugarak beesési szögének növekedése tovább fokozza az UV-veszélyt. Földünk nyolcezresei Észak-Afrikával vannak egy „magasságban”, azaz egy szélességi körön, a Kilimandzsáró, a Mt. Kenya, a Csimborasszó és a Cotopaxi pedig szinte az egyenlítõ mentén emelkedik.
A szervezet mûködésének romlásáról már szóltunk. A táplálék hasznosulására 5-6000 méterig tarthatunk igényt, efölött már csak a rend kedvéért eszünk, de 7000 m után már ritka vendég az étvágy. Ennek köszönhetõ, hogy a mászók 10-15 kilót is fogyhatnak egy komolyabb expedíción. Fizikai képességeink csorbulásán túl elménk mûködése is tompul. Agyunk az oxigénhiány következtében nem képes a megszokott mûködésre: a gondolkodás lelassul, nehézkessé válik, olykor nem képes az ember józan döntéseket hozni. Egy-egy tragédia mögött gyakran ez az ok áll.
*meghonosodás, alkalmazkodás, idomulás
